Ismét itt a nyár! Kora reggeltől késő estig flangálhatunk világosban, a gyerekek suli után is játszhatnak a játszótéren, rohangálhatnak a parkban. A kutyánk, aki még mindig fél kicsit a sötétben, boldogan fetrenghet a frissen nyírt fűben a reggeli és az esti séta során is. Kirándulhatunk, pancsolhatunk a Balcsiban, vagy üldögélhetünk órákon át valamelyik szökőkút mellett, élvezve a napsütést. Napozhatunk, barnulhatunk, termelhetjük ezerrel a D vitamint. A kedvünk is jobb ilyenkor, valamiért a legtöbben a boldogság szinonimájaként gondolunk a nyárra. Én is. Végre nem fagyoskodunk, megspórolhatunk egy halom pénzt, mert nem kell fűteni. Több marad strand belépőre, fagyira, lángosra. Vagy mégsem?
A barátnőmék egy majdnem húsz éves, nagyjából száz négyzetméteres, földszintes téglaházban élnek. Arra gondoltak, milyen jó is lenne, ha lenne náluk is klíma, lassan már mindenkinek van az ismerőseik közül, és egyébként is, micsoda remek dolog az, ha nem harminc fok van a hálószobában, csak huszonnégy. Hosszas keresgélés, tanácskozás és szakember bevonása után kiválasztották a számukra legmegfelelőbb megoldást. Az új nyílászárókat és a plusz 16 ampert, amire a klíma miatt már pont szükségük volt. Inkább a pesszimista számítást választották, biztosra akartak menni és nem meglepődni, amikor jön a villanyszámla, így hozzácsapták a kalkulációhoz még az üzemeltetési költséget, 2 kW/h-val számolva. Osztottak, szoroztak, végül arra a megállapításra jutottak, hogy egy darabig jó lesz még az nekik, hogy nyaranta négy-öt éjszakán át el kell viselniük a harminc fokos hálószobát.
Nekünk sincs klímánk és nem is tervezzük, hogy valaha vegyünk egyet. Vagy kettőt. Esetleg hatot, ha a falra szerelhetős megoldást választjuk. De mi a helyzet ott, ahol nincs beleszólásom a legyen, vagy ne legyen klíma, kérdésbe?
A vonaton, a buszon, a villamoson, a kisboltban az utca végén, a szupermarketben a lakótelep mellett, a hipermarketben a város szélén, valamelyik hivatalban, a varrónőnél, a fodrásznál, a kutyakozmetikusnál, a plázában, a moziban, a színházban, az étteremben, a szállodában, a kocsmában vagy a munkahelyen? Pláne, a munkahelyen.
A jelenlegi, az ötödik munkahelyem. Sok, vagy kevés, ez döntse el mindenki, maga. Az első egy felsőoktatási intézmény volt, ahol télen ímmel-ámmal fűtöttek, nyáron pedig nem hűtöttek. Éjszaka is nyitva hagyott ablakokkal, kereszthuzattal és az évszaknak megfelelő öltözködéssel oldottuk meg azt a megerőltető feladatot, hogy ne legyen melegünk. Sikeresen. Minden nap örömmel jártunk be dolgozni, és ha az akkori fizetésemből futotta volna lakáshitelre, még most is ott dolgoznék. Ezt követte egy külföldi, félig állami, félig magánkézben lévő kutatóintézet, ahonnan szintén jó tapasztalatokkal távoztam, főleg, ami a klímát illeti.
Álljunk is meg egy szóra, ahogy Grétsy László mondaná. Miről is beszélek én, amikor azt mondom, hogy klíma? Rövidke keresgélés után találtam rá a klímaberendezés alábbi definíciójára. „Az a légtechnikai rendszer, amelyben a levegő összetételét, állapotát – hőmérsékletét, nedvességét és nyomását – állandó értéken kell tartani.” – Menyhárt József: Szellőzéstechnika.
A honlap (http://energia.ma/epulet/klimatizalas/20120615-a-klimatizalasrol-altalaban/), ahol ez olvasható, további magyarázattal is szolgál, miszerint:
„Ez azt jelenti, hogy azt a berendezést tekinthetjük teljes értékű klímaberendezésnek, amely tudja:
- a levegő hőmérsékletétszabályozni (tud hűteni és fűteni is),
- tudja a levegő nedvességtartalmátszabályozni (párásítás és szárítás),
- és tudja a levegőösszetételét változtatni (szellőztetés).
A legtöbb ember megelégszik egy olyan berendezéssel, amelyik csak a levegő hőmérsékletét tudja változtatni, ezek a léghűtő berendezések. Ha a levegő nedvességtartalmát is tudja a berendezés szabályozni már félklímáról is beszélhetünk.”
Most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk át a harmadik munkahelyemre, ahol klímaberendezés működött. Télen fűtött, úgy ahogy, nyáron pedig hűtött. Olyannyira, hogy a hét öt napján, az év minden hónapjában tizenkilenc fokban ücsörögtünk.
Két üldögélés között az autóban töltöttük a munkaidőnket, külön kedvencünk volt a tizenkilenc fokos irodából kilépve azonnal beülni a napon negyven fokra melegedett céges autóba. Csini ruha átizzadása, harminc másodpercen belül, garantált.
Leleményesek voltunk, megoldottuk ezt is, csini ruci a kocsiban, melegítő pulcsi az irodában. Igen, igen, megpróbáltunk beszélni erről a főnökkel, a tulajjal, de senkit nem zaklatott a sirámunk. Tudomásul kellett vennünk, hogy nekik nagyon jól esik ez a hőmérséklet abban a húsz-harminc percben, amíg beesnek extra fontos ügyeket intézni az irodába. Sőt, azt is meg kellett értenünk, hogy az ügyfelek elborzadnának, ha nem lenne az egész épület klimatizálva. És, akkor még nem is sejtettük, hogy ennél lehet lejjebb. Az iroda, ugyanis, valóban klimatizált volt, a fenti definíció szerint. Hőmérséklet, páratartalom állandó, szellőztetés megoldható. Hideg volt, de legalább friss hideg levegőt lélegeztünk be és a karbantartásra, szűrőcserére is odafigyeltek. Egyébként, bízva abban, hogy a szellemi képességeink elérik egy cerkófmajomét, a nyílászárók valóban nyithatók voltak, így amikor napokig nem láttuk a főnököt, lekattintottuk azt a fránya klímát és kinyitottuk a drága jó ablakokat.
Következő munkahelyemnek egy nagyon nagyon nagy multit választottam, nyáron kezdtem és tökéletesen elégedett voltam a munkakörülményekkel.
Természetes fény, nyitható ablakok, idióta főnöktől mentes övezet, irodaszakaszonként vezérelhető klíma. Nagyjából hatvanan ültünk egy hatalmas egyteres irodában, így nagyon örültem neki, hogy nem másik ötvenkilenc emberrel kell megegyezni hány fok legyen nyáron, csak tízzel. Persze, az egyterűség miatt sokra nem mentünk volna azzal, ha valaki tizenkilenc fokban érzi jól magát, más meg harminckettőben, de mégiscsak éreztük, hogy a klíma értünk van, dolgozókért, nem pedig a főnökért, aki hébe-hóba felbukkan két rohanás és idegeskedés között, amikor nyilván kétezer a vérnyomása és izzad, mint a lovak.
Egy csodás évet töltöttünk a klíma biztosította komfortban, aztán a középkorú hölgy kollégák kitalálták, hogy márpedig ők túlsúlyosak. Mi köze lehet ennek a klímához? Első hallásra semmi. Mi más? De, persze, mégis. Egészséges táplálkozás és sok mozgás helyett az éppen legdivatosabb fogyókúrás bogyókat választották, aminek többek között az a mellékhatása, hogy az embernek állandóan melege van. A termék megemeli a pulzusszámot és a vérnyomást is, így olyan, mintha állandóan ideges lennél, pont, mint a főnök, aki be- berohan idegesen. Csodás! Kezdődött minden előröl.
Egy idő után persze az izzadós hölgyek és a csapat maradék fele (hatvanból ötvenhat ember, de hangerőből még a felét sem értük el, hiszen mi nem tartottuk magunkat mesterséges idegbajban mindenféle csodabogyókkal) jól összeveszett, amit a főnök úgy oldott meg, hogy bekorlátozta a klíma szabályozását. Kizárólag ő határozhatta meg, hogy hány fok legyen az irodában. Természetesen a hölgyek tovább rágták a fülét, neki meg oly mindegy volt, hetente ha egy órát láttuk közöttünk, az is csodaszámba ment. Ismét tizenkilenc fokban fagyoskodtunk ötvenheten, ezúttal három fogyókúrázó nőszemély miatt és nem tehettünk ellene semmit. Még az autónkba sem menekülhettünk, nyolctól fél ötig az irodában kellett tartózkodni. Illetve, az épületben. Ami, végülis lehetett az ebédlő, a kávézó, más csoportok irodája, a mosdók, vagy a lift. Igen, az történt, amire mindenki számít, kivéve a nagyokos főnököt, a három hölgyet leszámítva, szinte senki sem maradt az irodában.
Én a mosdóban kuksoltam rengeteget még néhány kollégával és hihetetlenül jó kapcsolatot alakítottunk ki bárkivel, akinek az irodájában nem kellett sí kabátban ücsörögni. Nem túlzok, voltak olyan napok, amikor többen is sí kabátban, gyapjúsálban és sapkában ülték végig a munkaidejüket. Jellemzően azok, akik feje fölött volt a klíma, vagy akiknek egész napos megbeszéléseik voltak. Megpróbáltunk beszélni a főnökkel, hátha változtat az álláspontján, de elbuktunk. Szerinte minden a legnagyobb rendben volt az iroda hőmérsékletével, és azt mondta hagyjuk abba a nyafogást, dolgozzunk inkább. Akiknek derogált a kötött pulcsi meg téli kabát nyáron, az irodában, azok pár nap alatt nyertek maguknak egy kulcsot a szabadság felé vezető ajtóhoz.
Volt olyan, aki arcüreggyulladást kapott, valakit egész napos migrén gyötört, megint más valakinek pedig úgy beálltak az izmai, hogy nem bírta elfordítani a fejét. Viccen kívül. A csapat felét megbetegítette a klíma. De, sebaj, ugyanis a következő nyáron a csapat ezen fele már nem dolgozott ott, ahogyan én sem.
A második rettenetes klímás élményem után elkezdtem nyitott szemmel, füllel járni és kiderült, hogy gyakorlatilag mindenhol klímába vagy leginkább léghűtésbe vagyok kénytelen botlani. A Balaton felé tartó vonaton egy órás fagyoskodás után végül egy óriási fickót bíztunk meg azzal, hogy verje ki a balhét és vegye rá a kalauzt, hogy tekerjék már feljebb azt a klímát. Mindenki panaszkodott, de ez őt abszolút hidegen hagyta és ugye, minket is. Az volt a kifogás, hogy ez valami központilag szabályozott dolog, ami ellen ő semmit sem tehet. De, tehetett. Mihelyst beleütközött annak a bizonyos pasinak a mellkasába a fejével, hirtelen abbamaradt a vad fagyasztás. Valódi magyarázatot, persze sohasem kaptunk, hogy erre miért is volt szükség. És ez nem egyszeri eset. Lassan ott tartunk, hogy hallom az idősebb korosztályt beszélgetni a peronon és arról beszélnek, hogy inkább valami régebbi vonattal utaznak, még akkor is ha hosszabb az út – hisz úgy sem sietnek sehova – mert ott nem fagynak meg útközben. Egyetértek, már nekem is szempont, hogy egy ócskább vonatba üljek, főleg egy kisgyerekkel. Remek, igaz? Rengeteg pénzt költenek az adónkból csidicsudi új vonatokra, amit nem tudnak vagy nem akarnak normálisan üzemeltetni, így egy csomóan, inkább az ősrégi vonatokkal utazunk. Tisztában vagyok vele, hogy rengetegen el sem tudnák képzelni az életüket egy nem klimatizált vonaton, buszon, vagy villamoson, de mi van azokkal, akik igen?
Nem lehetne megtalálni azt a hőfokot, ami megfelel a magas vérnyomással élőknek és a huzatra érzékenyeknek is? Vagy azoknak, akik teljesen jogosan egy szál rövidnadrágba indulnak el strandolni, majd húsz perc vonatozás után rájönnek, hogy jó lett volna becsomagolni azt a pufajkát is?
A másik kedvenc helyem a pláza. Az üzletben, gyanítom, külön lehet szabályozni a hőmérsékletet, ott mindig olyan kellemes, se nem hideg, se nem meleg idő van, viszont, amint kilép az ember a folyósóra, vagy azonnal leizzad, vagy a negyedik ilyen manőver után megfázik. Értem én, pszichológiai tanulmányok által tudományosan alátámasztott rafinált kis trükk ez, ami a boltok felé tereli az embereket és vásárlásra ösztönzi őket azáltal, hogy pozitív élményeket társítunk a bolthoz. Hű, de leleményes. És mi lesz a kellemetlen élménnyel, amit magához a plázához kötünk? Hogy egyik-másik ilyen helyen már kedvünk sincs leülni inni vagy enni, mert kifújja a pohárból a huzat az italt? Akkor, a pszichológia mégsem számít?
A múlt héten színházban jártunk. Nem vagyok oda a színházért, de időnként felfedezünk olyan darabot, amit szívesen megnéznénk. Már nem hagyom, hogy meglepetés érjen, a csinos ruhám mellé cipeltem magammal a gyapjú sálamat is. És milyen jól tettem. Az előtérben, ahol több száz ember tobzódott és arra várt, hogy végre elfoglalhassa a helyét, majdnem megsültünk. Aztán beértünk a nézőtérre, leültünk és tíz percen belül éreztem a vesémre érkező hideget. Sál körbeteker, probléma megoldva. A hideg levegőt a falból kaptuk, egyenesen a derekunkra. Gratulálok ehhez is.
A családban, egyébként van klímákkal foglalkozó szakember, neki szoktam elmesélni a szörnyűbbnél szörnyűbb tapasztalataimat. Mini stand-up-os show-kat rittyentünk ilyenkor, én csak mondom, mondom, ő meg az asztalt csapkodva, fetrengve nevet. Majd elkomolyodik és szomorúan közli velem, hogy tisztában van ezzel. És azzal is, hány de hány hozzá nem értő kontárkodik a szakmában. Nekem erről nincs túl sok fogalmam, de használom a józan paraszti szemet, legalábbis igyekszem és van itt egy csomó dolog, amit nem tudok hová tenni.
Ezek közé tartozik a jelenlegi munkahelyem. A sztori nagyjából ugyanaz, mint az előző irodában, megspékelve azzal, hogy télen új helyre költöztettek minket. Bővül a gyártócsarnok, új gyártósorok jönnek, értem én. Amit nem értek, hogy miért a gyártósor kapja az ablak melletti helyet, mi, emberek pedig a gyártósor fölötti, kizárólag lépcsőn megközelíthető sötét lyukat? Ennyit érünk, kezdjük már belátni. De miért kell minden adandó alkalommal az orrunk alá dörgölni?
Üldögélünk hát, mi húszan egy sötét, nyirkos, hideg és büdös - irodának hatalmas túlzásokkal sem nevezhető - fém/gipszkarton dobozban és könyörgünk az épületeseknek, hogy legalább tetőablakot kaphassunk. Hogy nyolctól fél ötig ne csak akkor lássuk a napot, amikor elcammogunk az ebédlőig. Nos, a természetes fény csodáját már értékeljük, nagyon is. A magam részéről bármikor kimennék falat rakni a negyven fokos tűző napon, csak ne kellene most megtanulnom egy teljesen más szakmát, ahol a harmadik hét után unnám magam halálra. Persze, hogy új munkahely után néztem, de addig is, arról írok, amilyen körülmények között most dolgozunk. A klímát, ami egyáltalán nem is az a fentebbi definíció alapján, sőt, még csak nem is félklíma, hanem egyszerű léghűtő berendezés, állítólag mi tudjuk szabályozni. Nos, ha azon a tartományon belül maradunk, amit az egész épület számára biztosít a rendszer, akkor valóban. Tizenkilenc és huszonkettő fok között olyan hőmérsékletet választunk magunknak, amilyent csak szeretnénk. Télen is és nyáron is. Télen nincs is ezzel semmi gond, megfelel a húsz fok, főleg, hogy odakint plusz három van. Mondjuk, azt nem egészen értjük, hogy mit szabályozhatnánk télen, amikor a fűtésről radiátorok gondoskodnak, amiket persze már nem lehet szabályozni, de lényegtelen is, az épületesnek tuti igaza van. A mi léghűtésünk egyébként nem szabályoz páratartalmat és a reggel kintről beengedett levegőt keringeti egész nap körbe-körbe. Délután kettőkor koppan mindannyiunknak a feje az asztalon, nagyjából addig tart, míg teljesen elhasználódik a levegő.
Nyáron ugye, maximum huszonkét fokig nyomkodhatom fel a hőmérsékletet, ami akkor a legjobb, amikor odakint tombol a kánikula. Bent hideg, párás huszonkét fok, odakint meleg, száraz harmincnyolc, árnyékban. Ha nem ez a hőguta receptje, akkor mi? Mondjuk, nem is értem mit panaszkodok itt, azt is képzelhetnénk, hogy egy boros pincében töltjük a munkaidőnket. Csak, sajnos bort sem ihatunk és zsíros kenyeret sem ehetünk hozzá, ami kicsit melegen tartana. Az egyik idősebb kollégánk, egyébként már többször sikerült rosszul lennie, szegénykének így hosszú percekig tart, mire kiér az épületből a parkolóig. Puffer zónákat jelölt ki magának, nagyon okosan, ahol szépen, óvatosan szoktatja magát az egyre emelkedő hőmérséklethez. Az EHS szerint, ez teljesen rendben is van így, aki problémázik a nagy hőmérsékletkülönbségen, az kövesse az úr példáját. Köszönjük, ezért megérte elvégezni egy kétéves OKJ-s EHS képzést. Ja, hogy nem.
Tehát, a kolléga pontban fél ötkor elindul az irodából és lesétál a lépcsőn a gyártócsarnokba. Amúgyis nehézkesen jár szegény, de, micsoda remek dolog is ez most, így legalább már a lejutás során szokhatja a meleget. A gyártóterületen, persze nincs klíma, sem levegőhűtés, ott csak a külső levegőt pumpálják be. Télen is és nyáron is. Az ott dolgozó kollégák lassacskán csatlakozhatnak Bear Grylls túlélő csapatához, télen akár mínusz tíz fok is lehet a csarnokban, nyáron a hőmérséklet, bizonyos gépek mellett elérheti a hetven fokot is. Ott voltam, megmértem, feljegyeztem az audit jegyzőkönyvbe. Míg mi odafagyunk az íróasztalunkhoz, addig az operátor kolléga hetven fokban áll és dolgozik. Italt persze csak a tíz méterrel odébb lévő szekrényében tarthat, ahová 2 óránként sétálhat el. Igen, már találtam is egy példát, ahol szükség van klímára. Sőt, már a léghűtés is áldásos lenne. Na, hát ott, pont nincs. Sokba kerül. Úri mulatság. Vagy, mit tudom én.
Így valójában, mire a kollégám leér a lépcsőn, már rég hőgutát kapott, de, legalább nem tűz rá a nap. Természetes fény továbbra sincs a közelben, honnan is tűzhetne? Elsétál a legközelebbi kijárathoz, nekem sietve öt perc, neki inkább tizenöt. Még tíz perc a buszmegállóig, ahol jó eséllyel nem olyan buszra kell felszállnia, ahol megint a tizenkilenc fokos szélvihar várja. Ha mégis, hát neki már teljesen mindegy. Bő harminc perc alatt kijutott a munkahelyéről, az a lényeg. Szerencsére nemsokára nyugdíjba mehet. Máshová már úgysem vennék fel, tekintettel senki sincs rá, de miért is lenne? A többi ezeregyszáz dolgozó véleménye sem érdekel senkit. Dolgozunk egy sötét, nyirkos lyukban, egész nap túlhűtve, mintha gépek lennénk, amiket meg kell védeni a túlmelegedéssel szemben. Micsoda remek kialakításúak ezek a biorobotok, hogy legalább nedvesség hatására nem rozsdásodnak. Most már legalább tudjuk, miért tartanak minket.
A minap hallottam, hogy akinek nincs klímája, az igénytelen, de legalábbis szegény. Miért is lennék igénytelen? Azért, mert otthon kinyitom az ablakokat, hogy szellőzzön át a lakás és az évszaknak megfelelően öltözködöm? Vagy talán azért, mert nem Honnan veszi bárki, hogy azért nem vásárolok meg valamit, mert nincs rá pénzem, nem pedig azért, mert nincs rá szükségem?
Most akkor kezdjem el én is nagyüzemben teljesíteni, hogy akinek nincs puli-pitbulll keverék kutyája, az igénytelen, de legalábbis szegény? Mindenesetre, szívtelen, az biztos. Hogy miért is? Hát, mert nekem van egy puli szuka kutyám, ami épp ilyen keverékeket fog elleni. Már megint el akarják velem hitetni, hogy valamit meg akarok vásárolni, amit igazából nem is. Pörög a gazdaság. Világos. Ami, viszont továbbra is nagyon sötét. Miért az ülő munkát végzőket fagyasztjuk meg, miközben a fizikai munkát végzőkkel, a hetven fokos hőségben állókkal egyáltalán nem törődünk. Az nem fontos, hogy ők kellemes klímában dolgozhassanak? Ott mégse dübörögjön a gazdaság? Olyankor lapos a pénztárca?
Van létjogosultsága a klímatizálásnak, de még a léghűtésnek is, ezt nem vitatom. De, mi lenne, ha úgy használnánk ezt a technológiát, ahogyan azt az okos emberek előttünk kitalálták. Mi lenne, ha ott és kizárólag ott élnénk vele, ahol valóban szükség lenne rá? Ez tényleg olyan bonyolult feladat?