Napjaink Noszty fiúja se nem túl szép, se nem túl okos. A túlzott szépség valamiért elriasztja az embereket és ezt ő nem engedheti meg magának. Nem is túl okos, hiszen ha egy kicsit is rafináltabb lenne, egészen mást csinálna. És ha mégsem, akkor legalábbis biztosan nem bukna le.

De lebukik. Mindig.

Nyilván nem az a személy buktatja le, akivel éppen esetel, annál valamivel mégiscsak több esze van. Pontosan egy hajszálnyival több.

Jelenünk Nosztyja nem katona és nagy valószínűséggel soha nem is volt. A legtöbbjük valamilyen úton-módon kijátszotta a kötelező katonai szolgálatot, vagy simán csak túl fiatal, azt sem tudja mi fán terem az olyan. Onnan tudjuk, hogy esze ágában sem volt katonának állni, mert ott bizony dolgozni kell. Valamit. Legalább futni, amikor azt mondják. De ők nem szeretnek futni, sem mosogatni, sem semmi mást, amibe energiát kéne belefektetni, pláne nem olyan fárasztó dolgokat, amikre mások utasítják őket. Vagy kérik. Nekik egyik sem jön be.

Ők csak olyasmit csinálnak, amiket ők szeretnek, de azt hatalmas lelkesedéssel, az idők végezetéig. Imádnak például abban az időszakban, amíg a többiek dolgoznak, számítógépes játékokkal játszani, vásárolgatni, főzőcskézni és állást keresni. Mármint úgy tenni, mint aki keres. Szerintem ez valamiféle hobbi lehet náluk. Amikor belefáradtak a képzeletbeli területek elfoglalásába vagy a képzeletbeli autók tuningolásába, akkor kicsit úgy tesznek, mintha állást keresnénk. Jól fizetőt, persze, és ha lehet, valami menedzseri pozícióban. Nekik, ugyanis, az jár.

Annyi mindent letettek már az asztalra és annyi mindenhez értenek, hogy alább nem is adják. Míg az egykori barátaik, haverjaik, akikkel mondjuk együtt jártak iskolába, továbbtanulnak, szakmát szereznek és elkezdenek keményen dolgozni, hogy egy nap elérjenek valamit, addig ezek a drága Nosztyk csak becsmérlik a többieket. Senki sem olyan okos és tehetséges és szorgalmas, mint ők. Tényleg! De, akkor vajon miért ők azok, akik otthon punnyadnak, míg a haverjaik dolgoznak?

Erre is van magyarázat, a hiba természetesen a rendszerben van. Meg a tanárnőben, aki nem értette mit is akartak mondani a vizsgán és csak kettest kaptak. Meg a professzor Úrban, aki szerint össze-vissza beszéltek. Meg a leendő főnökben, akiről már az állásinterjún kiderült, hogy sokkal butább, mint ők és ostobaságokat is kérdezgetett. Jövőbeli célokról meg esetleges túlórákról. Túlóra! Még, hogy ők és a túlóra! És természetesen az előző munkahelyen is mindenki ellenük volt, kizárólag azért nem készültek el azzal a fránya munkával. Mindenki más hibás, de ők tökéletesek.

Egy dologhoz tényleg nagyon értenek, ezt nem vehetjük el tőlük: úgy választják ki a jó szándékú, kedves, szorgalmas embereket, ahogyan senki más. Manipulálni is hihetetlenül jól tudják őket.

Minden Nosztynak más és más a szomorú története, attól függően, hogy a szerencsétlen áldozatot, mivel lehet levenni a lábáról. Az egyiket az Édesapja bántalmazta kiskorában, a másikat az osztálytársai közösítették ki annak idején, a harmadik simán csak eljátssza, hogy beteg. És a kedves ember, aki addigra már barátnő vagy barát, szépen beveszi az egészet. Miért ne venné? Ő biztosan nem hazudná azt, hogy beteg. Vagy, hogy gyermekkorában bántották. Ezért hát másról sem feltételezné, hogy ilyen szörnyűséget követ el.

Pedig dehogynem.

Ilyen a mai világ Nosztyja. Na meg szegény. Ez nem változott semmit. Ha valaha volt is pénze, már rég elverte. És honnan lenne neki több, ha egyszer nem szeret dolgozni? Sőt! Gyűlöli. Csak arra a rövidke időre viseli el, amíg nem talál egy balekot. Mondjuk a munkahelyen, egy segítőkész kolléganőt, kollégát. Szépen, lassan rátekeredik, mint egy óriáskígyó és addig fojtogatja, míg el nem vesz tőle mindent.

Barátokat, rokonokat, pénzt, autót, lakást, életenergiát, álmokat, vágyakat, jövőképet…

Az áldozat pedig nem vesz észre semmit, felforralják élve, mint a békát a fazékban. Nem látja az egyértelműt, figyelmen kívül hagyja a jeleket. Az elején egyszerűen csak képtelen elhinni, hogy léteznek még ilyen élősködők a világban, a végén meg már túlságosan fájna beismerni, hogy elszúrta. Nagyon!

A Nosztyk persze rafináltak, jól ismerik a húzd meg ereszd meg játékot, sohasem feszítik túl azt a bizonyos húrt. Úgy tesznek, mint aki a másik érdekeit tartja szem előtt és eljátsszák a tökéletes partnert a világ előtt. Az áldozat talán még úgy is érzi, hogy vele van a baj, amikor valami néha-néha nem tetszik, vagy furcsa neki. De, egy idő után már úgy sem marad senkije, akivel ezt megbeszélje, hiszen az álnok kígyó tudatosan marja el a barátokat, az ismerősöket, hogy a végén kizárólag ő maradjon és azok, akik belemennek a játékába. Aki átlát a cselszövésen, annak mennie kell.

Rendszerint kedves, jól nevelt, szorgalmas ember látszatát keltik, az elején. Aztán jön a tragédia, mint egy ócska színdarabban, ami miatt nem tudnak tovább dolgozni és kiderül, mennyire választottak jól. Néha-néha egy szigorú Apa, egy hasonlókon átment Anya vagy egy kitartó jó barát ilyenkor még fel tudja nyitni az áldozat szemét, feltéve, hogy még nem ellenőrzik az összes hívását és levelezését. Feltéve, hogy még van körülötte rokon vagy barát. Ha az áldozatról kiderül, hogy egyedül maradt, akkor jöhet a nehéztüzérség. Nos, talán, mégiscsak katonák ezek a Nosztyk a lelkük mélyén!

És ugyanolyan veszélyesek, mint a múlt században. Hazudnak, lopnak, csalnak azért a pénzért, amiért a barátnőjük/barátjuk dolgozik meg nap, nap után. Hitegetnek, kihasználnak, aztán amikor már nincs mit elvenni az áldozattól, akkor lelépnek. De nem csak úgy, simán. Nem! Ők még erre sem képesek. Addig duruzsolnak, míg a szerencsétlen másik fél azt hiszi, hogy vele van a baj, mindig is vele volt. Ő a gonosz, a sóher, a szörnyeteg, aki nem segít egy szerencsétlen emberen. Ő az a vadállat, aki munkára kényszerítene egy életerős férfit, aki állítólag mindenben olyan jó. Ő az, akivel rettenetes együtt lenni és köszönetet kell mondania minden egyes vele töltött napért. Azért, hogy egy Noszty fiú észrevette és a kibírhatatlan tulajdonságai ellenére szerette őt.

Aztán, amikor elfogyott az áldozat pénze, vagy a türelme, akkor hirtelen már nem szerette. Valamiért képtelen lett rá. Hiszen, egy Nosztynak is vannak érzései, őt is meg kell érteni. Néha, ő is másra vágyik! Szebbre, jobbra, egy újabb bepalizható áldozatra, akitől még van mit elvenni. Bizony, őket is meg kell érteni, hiszen a világ tartozik nekik valamivel. Szerintük.

Szerintem meg nem! Romlottak voltak mindig is és soha nem változnak. Nem állnak fel a képernyő elől és nem mennek el dolgozni csak úgy, maguktól. Nem tesznek semmit hátsószándék nélkül. Nem szeretnek, mert képtelenek rá. Elvesznek és cserébe soha semmit nem adnak. Okosnak tűnhetnek, miközben csak okoskodnak.

De, valamiért még mindig rengetegen vannak és még mindig nem mondtuk nekik, hogy elég volt. Én itt és most kimondom: elég volt!

Bárki, aki ismeri ezt a típust, tegyen ugyanígy és hívja fel a rokonát, jó barátján, kollégáját, aki szerencsétlenségére egy ilyennel futott össze és nyissa fel a szemét. Talán, még nem késő.