Ha a rövid válaszra kíváncsiak, az ennyi: Tízből kilencszer nem. A kilencből nagyjából két alkalommal dob egy emailt. Pont. A hosszabb válasz, ennél talán kicsivel összetettebb, leírnám, hogy laikus álláskeresőként én hogyan éltem/élem ezt meg.

A felsőoktatásból a felsőoktatásban zajló munka világába csöppentem, így a munkában eltöltött első néhány évemben fogalmam sem volt arról, kicsoda is az a HR-es. A barátaim, haverjaim, ismerőseim akkortájt léptek át a való világba és indultak el az álláskeresés rögös útján. Akárhányszor összefutottunk, csak azt hallottam, hogy a HR-es így, a HR-es úgy.

– Mégis, mit csinál egy HR-es? – érdeklődtem a sokadik ilyen némán végighallgatott beszélgetés után arra koncentrálva, hogy aki nem kérdez, az tudatlan marad.

– Hát… – érkezett az első válasz egy hosszabb kollektív hallgatás és elmélkedés után. – Igazából…Szóval…

– Ő az, aki megtalálja az önéletrajzodat az adatbázisokban? – folytattam, hátha fény derül a nagy titokra. Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi a dolga annak a bizonyos HR-esnek, akit minden második kocsmázás alkalmával elküldünk melegebb éghajlatra?

– Nem. Az a fejvadász – felelte az egyik haverom elégedett mosollyal az arcán.

– Oké. Akkor ő az, aki levezényli az állásinterjút? – kíváncsiskodtam, mintha a szakkönyvek valami ilyesmire utalgattak volna.

– Végülis – mondta egy másik ismerősöm. – Jártam már olyan interjún, ahol volt bent egy HR-es.

– Én még nem – kontrázott rá a mellette ülő. – Én még mindig csak a leendő kollégáimmal, főnökeimmel interjúztam.

– Tényleg – valami derengeni kezdett egy másik haverom fejében. – Ez az. A HR-es volt az, aki bent volt a háromkörös interjúm első körében. Elmeséltem neki mindenfélét magamról, amit aztán később a leendő főnökeimnek is. Ja, és vele beszéltem meg az egyéb, nem szakmai témákat, mint fizu, munkaidő, stb.

– Hát, én ilyennel sohasem találkoztam – mondta elgondolkodva az asztaltársaság egy másik tagja.

– És ki értesített arról, hogy felvettek vagy nem vettek fel dolgozni? – tettem fel a következő kérdést. – Az a HR-es dolga, nem?

Őszinte érdeklődésemet egy pár másodperces kínos hallgatás, összenézés majd hangos hahotázás követte.

– Most meg mi van? – zavarba jöttem, de nem adtam fel.

– Tegye fel a kezét, akit az elmúl egy évben egyetlen egy HR-es is felhívott azzal, hogy sajnálom, de ezért meg ezért nem Önt választottuk az Ön által megpályázott pozícióra – javasolta az egyik barátom.

Egy kéz sem lendült a magasba, de azért kaptam választ a kérdésemre.

– Amikor felvettek, engem általában a fejvadász értesített. És akkor is, amikor nem.

– Emilt már kaptam HR-estől, sablon szöveg, legtöbbször a címzetthez is annyit írnak, hogy Tisztelt Címzett. Arra sem veszik a fáradtságot, hogy bepötyögjék a nevemet.

– Engem egyszer a leendő főnököm hívott, hogy kövi hónap elsején kezdhetek. Ja, és első nap majd a HR-es szed össze a portán. Tényleg, a HR-es az, aki az első munkanapodon összeszed a portán.

– Nálunk a részlegvezető titkárnőjére bízták ezt a feladatot. HR-essel akkor találkoztam először, amikor felmondtam a cégnél.

A beszámolók és az olvasottak alapján nem tudtam másképp elképzelni egy mindenki által szidott, de élőben talán sohasem látott HR-est, mint Hófehérke mostohaanyját. Naphosszat kevergeti a varázsfőzeteit, kérdéseket tesz fel a tükörképének és az emberek közé szigorúan csak öregasszonynak álcázva megy, nehogy bárki felismerje. És természetesen akkor is valami rosszaságon töri a kis buksiját.

Az egyetemen, ahol dolgoztam, akkoriban nem alkalmaztak HR-eseket. Ha diplomázót vagy doktoranduszt szerettünk volna a tanszékre, az első kiválasztás minden esetben az előadást vagy gyakorlatot tartó személy kiváltsága volt. A feladatra épp megfelelőnek tűnő diákokat meghívtuk, hogy dolgozzanak nálunk, kezdetben szívjóságból, később akár fizetség fejében. Aki bebizonyította, hogy valóban szeretne és tud is velünk dolgozni, az egyszerűen ott maradt. A doktoranduszokat egy bizottság „vizsgáztatta”, a docensek, adjunktusok, stb. pozíciójához pedig általában kiírtuk a pályázatot, mert akkor ez minden munkahely esetében kötelező volt. Igazságosnak nem mondanám, de végülis volt értelme, hiszen tisztességes fizetést amúgyis csak az kaphatott, aki eleve elnyert egy komolyabb ösztöndíjat vagy szerződésben állt egy nagyobb céggel. Én egy idő után kíváncsi voltam ez egyetemen kívüli világra is, ezért, ahogyan a többiek évekkel korábban, én is elkezdtem állást keresni. Olyant, remélhetőleg, ahol nem tudták már jó előre, hogy kit is fognak felvenni.

Merthogy, mint kiderült, rengeteg ilyennel is lehetett találkozni, nem csak a felsőoktatásban, de a közigazgatásban is. Az egyetem után jó ötletnek tűnt valamelyik hatósághoz elmenni dolgozni, legalábbis az első négy-öt hónapban. A sokadik fölöslegesen kikért erkölcsi bizonyítvány és elküldött óriáspakk után rá kellett döbbenem, hogy egyelőre ott sem működnek másképp a dolgok, mint ahonnan eljöttem. Rendszerint mindenféle magyarázat nélkül egy „S” betűs formanyomtatvány kíséretében kaptam vissza a több tíz oldalból álló jelentkezés-csomagomat. „Sajnáljuk, de nem magát választottuk. Amennyiben a jövőben lesz Önnek megfelelő pozíciónk, értesítjük.”

Az első ilyen bla-bla beérkezése óta több mint tíz év telt el és azóta sem értesített senki, semmiféle nekem megfelelő pozícióról. Vajon az ilyen helyeken is van külön HR-es, aki átnézi a jelentkezési anyagot? Vagy, mint az egyetemen, annál landolnak ezek, akinek eleve kiírták a pozíciót? És ha esetleg az illető egy jóérzésű ember és munkahelyet váltana, vagy szülési szabadságra menne, akkor a neki szimpatikus pályázót felhívja, hogy na, most már tényleg megüresedett az állás és akár be is jöhetnél egy interjúra? Vagy a távozásával lőttek annak a pozíciónak is? Csak találgatni tudok, de azt élénk fantáziával.

A közigazgatási munkát elfelejtve az egyéb lehetőségek felé vettem az irányt. Szinte minden létező adatbázisba feltöltöttem az éppen aktuális elvárásokhoz, divathoz igazodó önéletrajzomat magyar és angol nyelven és vártam a csodát. Úgy négy hétig. Aztán leesett, hogy így semmi sem fog történni, várhatok, amíg világ a világ.

Magam mögött hagytam azt az igen naiv elképzelésemet, miszerint a munkáltató keres munkavállalót és igyekeztem magamévá tenni azt a szemléletet, ami alapján a munkavállaló keres munkát. Sokáig nem tartott ez a folyamat, a reménytelen várakozás utáni napokban legalább száz helyre küldtem el az önéletrajzomat és a nagyon gondosan megfogalmazott, cég- és pozíció specifikus motivációs levelemet. Mindig az éppen aktuális cégnél szerettem volna, hű de nagyon dolgozni és az aktuális pozíciót olyan, de olyan nagyon szívesen betölteni. Ha komolyan gondoltam volna, amit leírok, már rég beutaltak volna valamelyik pszichiátriára. Persze, hogy nem gondoltam komolyan. Senki sem teszik. Egyébként, akkor miért is irattatnak bárkivel is ilyen típusú leveleket?

Az önéletrajz küldözgetés mellett felkerestem egy csomó fejvadászt is, akiktől megtudtam, hogy a motivációs leveleket szinte sohasem olvassák el, nincs arra ideje egy HR-esnek. Hahhh! A HR-es. Szóval, ha lenne rá ideje, akkor az ő dolga lenne a motivációs levelek elolvasása.

– Értem – nyugtáztam a számomra kedvező fordulatot. Soha többet ömlengés egy cégről, aminek még logikusan felépített honlapja sincs. Csodás! – És miért nincs ideje elolvasni őket? – érdeklődtem a fejvadásztól. Mindjárt a legelső alkalommal sikerült egy nagyon kedves, korombéli hölggyel összefutni, aki készségesen válaszolt minden kérdésemre és úgy tűnt bármiben, amiben tud, szeretne is segíteni.

– Ez egy jó kérdés. Fogalmam sincs. Korábban el sem fogadtak olyan önéletrajzot, amihez nem mellékeltünk motivációs levelet, de mostanában pont az ellenkezője a jellemző. Talán nagy a cégeknél a fluktuáció és túl sok lett a munkájuk.

– Nagy a fluktuáció? – kaptam fel a fejemet. – Ennél a cégnél? Ilyen rosszak a munkakörülmények? Vagy, úgy általában, mindenhol?

– Mindenhol. Az emberek egyre gyakrabban váltanak munkahelyet, ez értelemszerűen egyre több munkával jár.

– És ennek megfelelően egyre több a HR-es is, nem? – kérdeztem vissza követve a logikát.

– Talán. Nem tudom. – felelte a hölgy kissé szomorúan. – A cégek mindig mást szeretnének, örülünk, ha mi tudjuk ezzel tartani a lépést, nem ám az álláskeresők. Öt éve az volt a jó, ha minél hosszabb egy pályázó önéletrajza, aztán bejött a szigorúan egyoldalas követelmény, majd a mellékelt motivációs levél. Most meg a maximum kétoldalas önéletrajz a menő. Gőzöm sincs miért. De, mi itt ebből élünk, alkalmazkodnunk kell.

A következő hónapokban számtalan fejvadásszal találkoztam, az ő munkájuk számomra is igen hasznosnak tűnt. Összehoztak engem, mint munkakeresőt a munkakeresőt kereső cégekkel. Elmeséltették velem, hogy mit csináltam az elmúlt x évben, mihez értek, mivel szeretnék foglalkozni. Az elején, amikor érzékelték, hogy még kezdő vagy az állásinterjúk terén, elláttak mindenféle tanáccsal. Mit, hogyan mondunk, miképpen csomagoljuk be a szürke valóságot rikítórózsaszín csomagolópapírba, hogy kelendőbb legyen. Volt, ahol kitöltettek velem mindenféle teszteket, amik alapján megállapították, hogy nagyjából azt szeretném csinálni, amire a válaszaim alapján alkalmasnak találtak. Kitűnő. Továbbították cég specifikusan az anyagomat a céges HR-eshez és megígérték, hogy értesítenek, ha bármilyen fejlemény van.

És értesítettek. Volt, amikor rossz hírt kaptam és volt, amikor rosszat. Az első alkalommal nagyon rosszul érintett, hogy nem vettek fel oda, ahová jelentkeztem, a másodiknál kevésbé, de még mindig bántotta az önérzetem. A harmadiknál sem voltam túl boldog, de beláttam, hogy van ilyen, a negyedik alkalom után, pedig már csak legyintettem. Ha ide nem kellettem, majd kellek máshová.

Eltelt majdnem egy év és még mindig nem tudtam meg mit is csinál valójában egy HR-es, hiszen még egyetlen eggyel sem sikerült összefutnom. Közben pedig nagyon örültem, hogy van munkahelyem és a haverjaim tanácsára több mint egy évvel a szerződésem lejárta előtt kezdtem új állás után nézni. Megtanultam, hogy a néhány éves egyetemi munkaviszonyom ellenére kint, a való világban pályakezdőnek minősülök, ezért nem is olyan kirívó eset az enyém. Fejvadásztól fejvadászhoz járva teltek a hétköznapjaim és a hétvégi kocsmázások során még mindig terítéken volt a HR-esek szidalmazása.

Aztán megtörtént a csoda és felvettek életem első „igazi” munkahelyére. Fejvadász és HR-es közreműködése nélkül. Az önéletrajzomat a cégnek küldtem el, a leendő főnököm három nappal később behívott állásinterjúra, feltette az összes sablonos kérdést, amikre végül egyáltalán nem kellett válaszolnom, hanem jóízűen nevettünk rajtuk együtt. Egy héten belül már a cégnél dolgoztam, ahol szintén nem volt HR-es. A cég kicsivel később tönkrement – nem, nem a HR-esek hiánya miatt – így ismét álláskereső lettem. És végre, életemben először, találkoztam egy igazi, hús-vér HR-essel.

Kicsit zavarban voltam, amin úgy láttam, nagyon meglepődött. Egykörös állásinterjún vettem részt, ahol ott ült a leendő főnököm, az ő főnöke és az a bizonyos HR-es is. Mindannyian tettek fel kérdéseket, ha az elején nem mutatkoznak be, azt sem tudtam volna megállapítani, hogy ki kicsoda. Az interjú végén a HR-es hölgy megígérte, hogy egy-két héten belül értesítenek. Nem értesítettek. Azóta sem hallottam felőlük.

A második alkalom, ahogyan más dolgokban is, sokkal gördülékenyebben ment. Szintén egykörös interjú, szintén három ember, a leendő főnököm, az ő főnöke és a HR-es hölgy. Az egész szinte ugyanúgy zajlott, mint korábban, azzal a különbséggel, hogy a HR-es azt mondta, a visszajelzést a fejvadásztól fogom megkapni. Végülis, addig is vele voltam normális, emberi kapcsolatban. Felvettek, de véletlenül sem annyiért, amennyiben a fejvadásszal korábban megegyeztünk.

– Biztosan van egy másik jelöltjük, aki annyiért is elvállalja – magyarázta a fejvadász.

Hát, vállalja, én azért nézelődnék tovább. És nézelődtem. Számtalan cégnél jártam, rengeteg HR-est láttam. Szépen lassan kezdtem megérteni miért is utálja a legtöbb ismerősöm azokat a bizonyos HR-eseket. Napestig folytathatnám az állásinterjús sztorijaimat, hiszen mindenkinek van legalább egy. Gyanítom, nincs kettő ugyanolyan és biztosan megesett már az is, hogy a HR-es valóban levezényelt egy állásinterjút, feltette a számára fontos kérdéseket megkímélve a pályázót attól, hogy a leendő kollégái vagy főnökei előtt kelljen bevallania például a bérigényét. Voltam már ilyen helyzetben én is.

Egyszer. Egyetlen egyszer.

Azt hiszem, eljött az idő, hogy mind a szívünkre tegyük a kezünket, alaposan végiggondoljuk álláskeresési kálváriánkat és őszintén feleljünk a következő kérdésre - igen, HR területen dolgozók is, hiszen gyanítom, annak idején, őket is egy HR-es interjúztatta, értesítette vagy nem értesítette arról, hogy felvették dolgozni. Találkoztunk valaha olyan HR-essel, aki a beígért egy-két héten belül felhívott és tájékoztatott arról, hogy sajnos, ezért meg ezért nem minket választottak a megpályázott pozícióra?

Talán fiatal vagyok, esetleg nem jártam még túl sok helyen, de velem ilyen, soha de soha nem történt még. Kaptam már visszajelzést a fejvadásztól, ahogyan említettem is. Előfordult, hogy a majdnem leendő főnököm, az ő főnöke, vagy valamelyik fontosabb ember titkárnője hívott. Nagy ritkán, megesik, hogy a negyedik vagy ötödik hét eltelte után, amikor még mindig nem keresett senki, kilépek a nemtörődömségemből és én hívom a HR-est vagy írok neki. Olyankor, gyanítom a hatalmas nyomás alatt, szoktak küldeni egy emailt. „S” betűs formanyomtatvány az is, jobb napjaikon a címzett résznél eltalálják a nevemet. De, előfordult már az is, hogy az általam ismert telefonszámon többé nem értem el senkit. Legtöbbször, azonban, ahogyan mindenki más is, már csak legyintek egyet. Ha nem, hát nem. Előbb-utóbb annyira hozzászokunk ehhez, hogy már az lenne furcsa, ha csörögne a telefon és a HR-es jelentkezne a rossz hírrel. Komolyan mondom, az első pár másodpercben tutira azt gondolnám, hogy na, engem is megtalált a kész átverés.

Milyen érdekes, hogy pozitív visszajelzés esetében azonban, legtöbbször a HR-essel vagy a fejvadásszal beszéltem. Olyankor nem veszíti el senki a számomat és sikerül az egy-két héten belül maradniuk.

Emberből vagyok én is, megértem, hogy rossz hírt közölni nem könnyű feladat. Számtalan olyan céggel dolgoztam, ahol sokmilliós vagy sok tízmilliós bevételtől esett el az illető a döntésünk miatt. Igen, ezt nem kellemes elmondani. Még kellemesebb végighallgatni. Ennél pedig csak az rosszabb, amikor bizonytalanságban tartva tépi az ember a haját és fogalma sincs, mi tévő legyen. Legalábbis, szerintem és azok szerint, akikkel eddig sikerült jó munkakapcsolatot kialakítanom.

Sohasem voltam HR-es és bevallom, merszem sem volt megkérdezni tőlük, hogy miért így működnek. Vajon, tanulják ezt a fajta konfliktuskerülést vagy csak úgy jön magától? A magam részéről úgy gondolok egy álláskeresőre, mint egy beszállítóra. Velük dolgozom nap, mint nap, az ő helyzetükön keresztül próbálom megérteni, mi zajlódhat egy álláskereső és egy HR-es között.

A beszállító, mint az álláskereső, a munkáját vagy annak eredményét szeretné nekem eladni, erre a lehetőségre minden erejét latba vetve pályázik. Én mérlegelem az ő és a versenytársai ajánlatát és bizonyos szűrési feltételek alapján behívom egy személyes elbeszélgetésre, ahol bemutathatja, mit tud nyújtani számomra. Ha ő kerül ki győztesen a versenyből, akkor jókedvűen értesítem és kezdődhet a közös munka.

Mi történik akkor, ha nem ő az első számú kiválasztottam? Feltételezem, hogy ezzel a lehetőséggel eleve tisztában volt és talán nem is az első eset, hogy ilyen megtörténik vele. Józan paraszti eszemet is használva arra a következtetésre jutok, hogy öngyilkos nem lesz és az irodát sem fogja felgyújtani. Mit veszíthetek tehát azzal, hogy felhívom – nem sablonos leveleket küldözgetek neki vagy egy béna sms-t, esetleg tweetelek egy „Bocs, de most te nem” baromságot – és tájékoztatom arról, hogy ugyan most nem ő nyert, ezért meg ezért, de ha a jövőben ezeket kijavítja, fejleszti, más szemszögből közelíti meg, stb. akkor bizony együtt fogunk tudni dolgozni.

Lesz új projekt, ahogyan lesz új betöltendő munkahely is, főleg mivel az emberek egyre gyakrabban váltanak munkahelyet, és akkor az adott cégnél dolgozó HR-esként azonnal tudni fogom, kit keressek. Eközben megspórolom a fejvadász díját, azt a rengeteg időt és energiát, ami egy újabb jelölt kiválasztásához kell. Persze, előfordulhat, hogy a jelölt nem is figyelt arra, amit mondtam és fejlődés helyett azóta is duzzog, de ez már egy olyan dolog, ami jobb esetben egy másik szakmában dolgozók pénztárcáját duzzasztja.

Ha szerencsém van, akkor az illető részt vett egy nyelvtanfolyamon vagy megtanulta a nőket előreengedni az ajtóban és alkalmassá is vált arra a pozícióra, amire korábban nem. Vagy, arra ugyan nem, de az új projekt vagy pozíció elnyerésekor nagy eséllyel indulhat az új versenyben. Kialakítottunk egy őszinte kapcsolatot, ahol bizalommal fordulhatunk egymáshoz, még az is lehet, hogy a harmadik pályázata azért nyer, mert önbizalommal telve, boldogan vesz részt azon a bizonyos elbeszélgetésen vagy állásinterjún.

És akkor még csak abba gondoltam bele, hogy nekem hogyan lesz az illető vagy a cége jobb beszállítóm. Mi van a többiekkel, akikhez ezek után eleve szívesebben megy, és több megrendelést nyer el. Na persze egy álláskeresőnél ez azt jelenti, hogy más vállalatnál dolgozik majd, legalábbis egy darabig. És ha onnan is kilép, és ismét állást keres ugyanakkor, amikor én egy új embert? Esetleg van egy kollégája vagy ismerőse, aki tökéletes lenne az általam kínált feladat ellátására. Vajon jó szívvel ajánlja majd ennek az ismerősnek, hogy pályázzon az én cégemhez azok után, hogy normálisan viselkedtünk egymással? Még szép! Abszolút költői a kérdés.

És vajon javasolja ugyanennek az ismerősnek, hogy dolgozzon annál a cégnél, ahonnan több mint egy éve visszajelzést sem kapott arról, hogy miként sikerült a három vagy négykörös állásinterjúja? Azt hiszem, mindenki tudja a választ erre.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy félreteszem minden üzleti érdekemet és csak arra gondolok mennyivel boldogabban ébred másnap az az ember, aki ugyan nem kapta meg az állást vagy a megrendelést, de tudja, hogy miben kell még fejlődnie ahhoz, hogy velem dolgozhasson együtt. Ő döntheti el, hogy kíván-e élni ezzel a lehetőséggel vagy nem, nem pedig egy HR-es, aki a legjobb esetben elolvasta az önéletrajzát és egy stresszes állásinterjú alatt eltöltött vele húsz percet. Nem kezdődne mindenkinek boldogabban a napja ennek tudatában?

Eddig még nem is ejtettünk szót a halott hibáztatásáról, ami bármelyik pillanatban megkönnyíti a rossz hírt hozó futár dolgát. Ismerős a filmekből, ugye, amikor a gonosz lelő valakit a sorban állók közül, majd megkérdezi a többitől, hogy ki volt a tettes és mindenki, egyszerre, habozás nélkül a halottra mutat? Hát, igen. Szégyen ide, szégyen oda, én is alkalmazok hasonló technikát néha azoknál a beszállítóknál, akik sokadszorra sem tudnak elnyerni egy üzletet sem, miközben látom, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik.

Nekem is van főnököm, ahogyan elvileg a rossz hírt közlő – azaz nem közlő – HR-esnek is. Abban is biztos vagyok, hogy a döntést sem a HR-es hozza egyedül, sőt, legtöbbször gondolom, maximum vétójoggal rendelkezik, ahogyan rengeteg nagyobb projekt esetében én is. Nem lehetne ilyenkor egyszerűen annyit mondani, hogy a leendő főnök jelöltje ezt és ezt mondta, ezért meg ezért nem Önt választották? Kicsit sántít, kicsit maszatos, de mégis egy válasz, ami véget vet a bizonytalanságok közt őrlődésnek.

Nem lehetne egy pillanatra belegondolni abba, hogy mit érez a másik? Mit éreznénk mi, ha ugyanezt tennékk velünk? Ahogyan máskor, most is csak a saját magam nevében beszélhetek, de én még soha nem haragudtam senkire három másodpercnél tovább, aki felhívott és közölte velem a rossz hírt, miszerint nem vettek fel valahová dolgozni. Azokra a cégekre és HR-esekre azonban a mai napig emlékszem, akik arra sem vették a fáradtságot, hogy legalább egy emailt küldjenek. Sőt, minden ismerősömnek elmesélem mi történt velem és arra kérem őket, jól vigyázzanak, ha ide meg oda mennek állásinterjúzni, esélyes, hogy soha nem fogják értesíteni őket egy esetleges visszautasításról. Más vajon hogyan éli meg mindezt? Tényleg olyan nehéz HR-esként felvenni azt a fránya telefont és személyesen közölni a rossz hírt?